Az USA északnyugati részén, a csendes-óceáni partvidék közelében, Washington állam területén fekvõ Mount St. Helenst századunk derekán már kialudt vulkánnak hitték. A francia Saint Helens grófok családjáról elnevezett hegy 1857-ben mûködött utoljára. Vulkáni erdetére már csak a szabályos kúpforma emlékeztetett. A nyár derekán is hó-és jégpalástba burkolózó, 2950 méter  magas kúp lejtõi végtelen nyugalmat  sugároztak.
1980 márciusában földrengések sorozata jelezte, hogy az Észak-amerikai lemez peremén, az itt alábukó Juan de Fuca-lemezhez kapcsolódó mélytengeri árok közelében fekvõ vulkán újra életre kelt. Március végén már kisebb gõz-és hamukitörésekre is sor került.  Ennek során a hegy körzetét lezárták, és a környezõ falvakból több mint, 300 lakost kitelepítettek. Ugyanakkor kamerákkal, mérõmûszerekkel bástyázták körül a hegyet, hogy minden rezdülését megörökíthessék. Így a Mount St. Helens az utóbbi évek, évtizedek legjobban megismert vulkánja lett.
Helikoterekrõl megállapították, hogy a régi kráterben újabb, 50 méter mély kráter nyílt, amely április elejére 300 méteresre mélyült. A csúcs közelében, az északi lejtõn pedig lassanként 100m magasra duzzadó kúp jelent meg. A fõkráter felé kijáratot nem találó magma keresett erre utat magának.
1980. május 18-ának reggelén bekövetkezett a nagy kitörés. Az északi lejtõ magmakúpja fülsiketítõ dörejjel kirobbant, és a robbanás ereje a magasba röpítette az eredeti kúp 400 méternyi tetejét is. A kitörés alig szolgáltatott lávát, de a hamufelhõ 23 km magasba lövelt, amely visszahullva megolvasztotta a vulkán
hó-és jégpalástját, és a mérhetetlen víztömeg vulkáni törmelékkel együtt
iszap-és zagyárrá keveredve zúdúlt végig a hegy lejtõjén, majdnem 300km/óra sebességgel.
A vulkán lejtõit borító fenyõerdõ hatalmas fáit tövestõl csavarta ki a földbõl.
Az iszapáradat a krátertõl 15 km-re lévõ folyóvölgyben több mint tíz méter vastagságban halmozódott fel. A csúcs 20-25km-es körzetében a növényi és állati élet minden nyoma elpusztult. Az óvintézkedések révén csak pár emberéletet követelt a kitörés. A magasba feljutó iszapfelhõt az uralkodó Ny-i szél több száz kilométeres távolságba sodorta tova. A lehulló hamu még 300 km-re fekvõ települések utcáira is öt centiméter vastag szõnyeget terített. A hamufelhõ 300km-es körzetben bénította meg a közlekedést, a gépkocsik, repülõgépek légszûrõi tömõdtek el, csatornahálózatok mentek tönkre. A környék farmjain több száz hektoliter tej ment veszendõbe. A kitörés nyomán a korábban szabályos kráterkúp helyén észak felé nyitott, félholdas kaldera képzõdött, melyben szeptemberre kis dagadópúp jött létre a sûrû lávából. A Mount St. Helens 1980 májusi kitötése 1km³-nyi anyagot szolgáltatott. Ez mindössze egyharmada a Vezúv híres-hírhedt Kr.u.79-es, Pompejit elpusztító kitörésekor  felszínre érkezett anyagnak, és messze elmarad a Tambora 1815-ös 80km³, a Krakatau 1883-as 18km³ kitöréseitõl.
...Mindössze néhány hónap múlva már kicsiny, élénksárga virágok dugták ki fejüket a vulkán lejtõjén a hamulepel alól. Az élet újból birtokba vette a hegyet...
 
 

A kitörés

A kitörés hatótávolsága