Berzsenyi Dániel (1776-1836)

 

 

1776. május 7-én született Hetyén (Vas megye, Kemenesalja) egyetlen gyerekként. Apja jogvégzett, de gazdálkodó ember volt. Erőtlen fiát ő tanította, nevelte otthon. Izmos fiúként 1788-ban kerül a soproni líceum előkészítő osztályába és 7 évet tanul itt. Sokat olvasott, főleg latin műveket. 1793-ban elszökik Sopronból, katonának áll be, majd onnan is menekül. 1795-ben befejezi diákpályáját. Nagybátyjához, Niklára megy, mert apjával utálták egymást; anyja halála után (1794) még jobban elmélyült ez a viszály, hisz ő volt közöttük a védőfal. 1799. májusában feleségül veszi Dukai Takács Zsuzsannát, ezután önálló gazda lesz. 1804 folyamán Sömjénről Niklára költözik, csak titokban írogat. Felesége műveletlensége miatt egyedüli barátja a magány és az elmélkedés lesz. 1803-ban Kis János lelkész felfedezi benne a költőt és 3 művét azonnal el is küldi Kazinczynak. 1808-ban Berzsenyi elküldi Kis Jánosnak 77 költeményből álló verseskötetét, hogy segítsen kiadni, ezáltal levelezés indul meg közöttük. 1813-ban megjelenik a kötete papok és Berzsenyi saját pénzén. Pesten csak kétszer járt, de itt találkozott Szemere Pállal, Kölcseyvel, Vitkovics Mihállyal. Terméketlen költőnek tekinthető, hisz műveinek száma 137. Életformája és költői becsvágya tragikus ellentmondásba került, ehhez hozzájárult még a magány, kedély, egészségi állapota. Ebben az időszakban érte Kölcsey igaztalan recenziója (bírálata). Berzsenyiben ezután elhallgat a költő. Kölcsey kifogásait a romantika nevében utasította vissza. 1830-ban az MTA taggá választja Berzsenyit. Utolsó éveiben gyógyfürdőkben kúrálta magát. 1836. február 24-én halt meg Niklán. Műveinek nagy része 1803-1813 között született, amikor az irodalmi élet Magyarországon halott, csak nagy magányos alkotók vannak, köztük Berzsenyi is. Mivel Pest az új irodalom központja, erről az irodalomról semmit sem tud, hisz teljesen más világban élt. Versei pontos sorrendjét nem ismerjük, mert nem datálta őket. Magyarokhoz című versét 4 változatban írta meg. Stílusa inkább klasszicista, Horvát János szavai szerint: "Klasszicista formában romantikus lélek".

Pályájának korai szakaszában versei két csoportra oszlanak: szerelmes versekre és hazafias ódákra. Kazinczy az ódaköltő posztját jelölte ki számára. A nemzeti lét és nemlét kérdése, a régi dicsőség és a törpe jelen önkínzó szembeállítása, a nemzet pusztulásának víziója a "nagyszerű" halál réme egész reformkori költészetünknek visszatérő témája.

A magyarokhoz a leghosszabb ideig csiszolgatott mű, első változata 1796 körül keletkezett, a végleges 1810-ben készült el. Ebben a műben a klasszicizmus törekvése bontakozik ki, miszerint mindent általános, emberi szintre kell emelni. A témát illetően kaphatott ösztönzést Horatiustól, tőle kölcsönözte az alkaioszi strófát. A mű sorait már a konkrét történelmi helyzettől elvonatkoztatva a szabadság verseként értelmezhetjük. Izgatott, zaklatott menetű, nagy ellentéteket egymásnak feszítő alkotás, melyet áthat a nemzet jövőjéért érzett önostorozó aggodalom, a szorongó fájdalom. A költemény pátoszát a reménytelenség hevíti. Az óda kulcsszava az erkölcs. Egyre táguló méretekben villantja össze a kétféle időt, a múltat és a jelent, mivel ez a verstípus időszembesítő verstípus, a múlt és a jelen szembeállítása. Hanyatlásnak mutatja. Berzsenyi alapítja meg ezt a fajta stílust (Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi). Megszólításban megjelenik a vers szerkesztő elvét alkotó éles szembeállítás, mely egyúttal erkölcsi ítélet is "Romlásnak indult - hajdan erős". A 2. versszak a múlt kemény helytállását idézi, amely azonban közel sem volt idilli múlt. Ezt rombolja le a veszni tért erkölcs (3.vsz.). Három versszakon át (4-6.) ismét a múlt bizonyító tényei sorakoznak. A következőkben már négy versszakra tágul a fájdalmas önostorozás, a jelen bűneinek itt olvashatjuk a legbővebb felsorolását (7-10). A 10. versszakban az öltözetnek politikai jelentése van: jozefinizmus, nemzeti ellenállás: bajusz, szakáll, mente, német zsakett. A 11-12.versszakok felkiáltó mondataiban újra a dicső múlt nagysága zeng. Egyszerre van jelen a büszke öntudat és a csüggedt kiábrándulás, a múlt értékeinek vissza sóvárgása és a kétségbeesett tehetetlenség. Az utolsó két strófában (13-14.versszak) hangváltás következik, az ódai hangot az elégikus váltja fel. A 9.strófától kezdve változás tapasztalható a beszélő és a megszólított viszonyában: idáig a prédikátori korholás egyes szám második személyben hallható, ezután a többes szám egyes személy válik uralkodóvá. A magyarság romlásának oka szerinte általános törvényszerűség. Párhuzamot von a nagy népekkel. Ami a verset oly feledhetetlenné teszi, az elsősorban nyelvének romantikája, zengő akusztikája. Sömjént és Niklát tekintve mindkettő poros-sáros, a civilizációtól elzárt, a szellem világától távol eső falucska, vadon tájék. Emellett felesége műveletlen, így hát elmélkedéseiben egyedül maradt. Berzsenyinek mindenekelőtt a megelégedésre, a megelégedettség illúziójára volt legnagyobb szüksége, vágyainak, ábrándjainak, törekvéseinek kölcsönkorlátozására, kényszerű adottságainak, megváltoztathatatlan körülményeinek filozofikus tudomásulvételére. A kiszolgáltatottság, a tehetetlenség tragikus érzését szerette volna kárpótolni a "megelégedéssel": elfogadni az elfogadhatatlant, belenyugodni a neki rendelt sorsba.

Az Osztályrészem című elégikus ódájában a megelégedéssel viaskodik (1799 körül) - osztályrészem, ami nekem jutott. A vers a személyesség megjelenítésével és az egyes szám első személy használatával a romantika felé hajlik. A klasszikus kereteket nagy erővel feszíti szét Berzsenyi és a Horatiustól kölcsönzött, sajátos módon értelmezett képek. Az emberi életutat egy veszélyes tengeri hajózással azonosítja, középúton. Az élet viharain szerencsésen túljutott "heves ifjú" élete fordulópontjához érkezett: felnőtté vált. A biztonság jóleső érzése mögött ott rejlik az ifjúságtól való búcsúzás fájdalma, ráeszmélés az idő visszafordíthatatlanságára. A "boldog megelégedés" illúziójába ringatja magát. Mindez szembesítésben történik: pozitív és negatív értékek összehasonlításában. Pozitív értékek az antik városok, dolgok (Tarentum, Larissza). Belső hang azt mondja, hogy kérjen még. A 3-4. versszakban az elégedetlenség fogalmazódik meg. Úgy látszik, hogy lejjebb adná. (Antik világgal szemben ez csak egy porfészek). 6. szakasz: egyre kevesebbel beérné ("csak te légy velem"). Értéktudatból értékhiány lesz; reális értékből költészet. Levonom vitorlám - feladás jele. Lekötöm hajómat - önkorlátozás. Az elzárt hely börtön is, nemcsak biztonság. A tündérek jelen esetben veszélyesek (ebben a korban a tündérek még rosszat jelentettek: feltűnnek, eltűnnek). Negatív mozzanatok is vannak a műben: az élet értelmének feladása, veszélyes lehetőség, lankadás. A vers horatiusi lezárása meghatott emelkedettséggel, őszinte rajongással zengi a költészetnek a legválságosabb helyzetekben is minden bajtól mentesítő csodáját: Ha minden érték kihull is az emberi életből, a művészet még mindig tartalmassá teheti a létet. Az elégia jellemző Berzsenyire, ez a műve is elégikus óda.

Másik (az utókor számára is) sikeres elégiája A közelítő tél (1804 és 1808 között). Komor, vigasztalan hangulat uralkodik a versben. A cím is riadalmat kelt. A vers felépítése könnyen követhető, logikus gondolatmenetet mutat. Az első három strófában tagadásra fordított idill jelenik meg: változatosan szövi össze azt, ami elmúlt, és ami itt maradt. A durva őszi táj lehangoló képe, egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését, s a kiábrándító niklai környezetet is. A költői negatív festés kettős hatást ír le: nemcsak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem nagy erővel tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is. A múltat próbálja idillé varázsolni. A pozitív értékű szavak halmozása, s az antik utalások a niklai ház körüli kertet díszes "ligetté", "rózsás labirinth"-tá eszményítik, melyben a "Zephyr" lengedezett és "Symphonia" szólt. Az első három szakaszban a természet festésével érzékelteti az idő múlását. A felsorolt ellentétekben ott remeg a múlt és jelen, az élet és a gyász komor hangulata: borong-mosolyog; néma homály-öröm víg dala harsogott; levél zörög-szomorú, kihalt. A negyedik strófában a látványból filozófiai általánosítást von le: az idő észrevétlenül tovasiklik, minden az ég alatt csak "jelenés", pillanatig tartó tünemény. Az 5-6. versszakban a költő magára, saját életére vonatkoztatja az általános romlást, pusztulást. Lemondással veszi tudomásul, hogy észrevétlenül, kihasználatlanul örökre elmúlt ifjúsága. A lélek kiégettsége, halála miatt panasz sír az elégia lezárásában: az elmúlt ifjúság szépségeinek már soha többé nem lehet részese. A költemény elolvasása után döbbenhetünk rá, hogy ott sem csupán valóságos, hanem egyúttal lelki tájról is szól a leírás. (Lolli - szerelem jelképe). Formája ASKLEPIADESI-strófa, ami daktilusokból és trocheusokból áll, középen erős sormetszettel:

Berzsenyi ódái nagy nyelvi erővel szólnak, de nem érik el elégiáinak egyetemes mélységét, a romantika hirdetésére hajlanak. Műveiben kettősség uralkodik, melyet erősít a klasszikus és romantikus elemek keveredése. Hogy Berzsenyit mégis a klasszikusokhoz sorolják, példázza az ódáiban az általánosságra való törekvés. Jellemző még rá a Kölcsey bírálta dagályosság és áradó, túlzó jelzők használata.